Catch & Release: a lerágott csont. Vagy mégsem?

Örök téma, melyről úgy gondoltam ideje lenne megnyilvánulnom. Igyekszem az oly divatos PC langyosságot messzire kerülni és megpróbálok minél mélyebbre ásni.

Mielőtt azt gondolnátok bármelyik oldalra odaállnék, előrevetíteném, nem fogok. Nem a megosztás kerülése, sokkal inkább amiatt, hogy soha életemben nem tudtam feketén vagy fehéren látni a dolgokat.

Jöjjön egy kis történeti visszatekintés mielőtt belecsapnánk a közepébe.

Maga a horgászat meglehetősen ősi mesterség, hiszen több tízezer éves csont horgok kerültek már elő. Minden bizonnyal a táplálékszerzés és sokkal kevésbé az élvezet volt a dolog mozgatórugója, azt hiszem ezt vita nélkül megállapíthatjuk.

Itt most ugrunk egy nagyot az időben, egészen 1653-ig. Ekkor jelent meg ugyanis Izaak Walton : The Compleat Angler (A tökéletes horgász) c. könyve. Itt már egyértelműen passzióról van szó melynek akár melléktermékének tekinthető a halhús. Magyarországon is biztosan hasonló módon, a középkor vége felé kezdődhetet a különböző “passziók”-nak hódolás a nemesség soraiban, de igazán a XIX. század végén XX. század elején bontakozhatott ez ki nálunk. Egy igen kedves könyvem, Igali Mészáros József: A hal a horog és az ember (1937) is ezt bizonyítja. Megjegyezném, a szerző megszállott pergető a 30-as években!

A fenti példákból látszik, hogy az ember viszonylag régóta űzi passzióból (mai szóval élve hobbiból) a horgászatot. Hogy egy kicsit szűkítsem a kört, maradnék a hazai látókörben a továbbiakban. Nálunk egészen a 90-es évek közepéig a horgászat során megfogott zsákmány szinte mindig a konyhaasztalon végezte. Rengeteg hal volt még azokban az időkben, a keszeget, sügért, selymes durbincsot (paptetű) a horgászok sokszor egyszerűen kidobálták a partra, vagy jobb esetben hazavitték a disznónak. “Szeméthal” – így hívták a keszeget, kárászt. Annyi volt mint a szemét. Az új idők azonban már kopogtattak az ajtón.

Részben a Magyar Horgász hasábjain megjelent cikkek, részben a rendszerváltás után egyébként is betörő nyugati (angol) horgászkultúra, majd a gombamód keletkező magán horgásztavak hatására itthon is egyre népszerűbb lett a fogd meg és engedd el, azaz a Catch and Release horgászat. Kezdetben emlékszem a pontyosok körében dívott a dolog, de lassan átterjedt a ragadozóhalas horgászokra is. Persze előtte is megvolt ez, sok sikeres pergető dobálta vissza a két kiló alatti süllőket, de nyilván az még abból az indíttatásból történt, hogy nagyobbat vihessen haza.

(Azért azt szögezzük le, az angolok nem eszik meg a pontyot. Könnyű így prédikálni a C&R-ről, hogy ha kulturálisan gyakorlatilag nincs is más választás.)

 

A 2000-es évek óta, főleg a fiatalabb generáció körében, egyre inkább dívott/dívik az, hogy csupán a fogás öröméért horgászik valaki. Erre a horgász ipar is egyre jobban erősít rá.

Ahogy teltek az évek, 2000, 2005, 2010, egyre inkább elfogadottá váltak ezek a horgászok a régi iskola művelői szemében és úgy veszem észre, mostanra, 2020-ra teljesen általánossá vált a C&R horgászat.

Ez eddig egészen jól hangzik, hogy sok horgász elereszti a zsákmányát, “hogy más is kifoghassa” és közben a természetben van, kikapcsolódik. Csak ne lenne az a fránya DE!

Én úgy látom, a posztmodern korszellem kőkeményen begyűrűzött a horgászatba is. Ennek az egyértelműen negatív hatásnak a kezdetét én olyan 2010 környékére teszem amikor is elkezdetek felfutni a különböző közösségi platformok és videomegosztók, azaz elkezdett kialakulni az internet mostani arculata. Sokáig azt képzeltem, hogy egy borzasztó mód polarizálódott horgásztársadalom alakult ki ennek köszönhetően mára, ami nagyjából áll a végletekig C&R párti semmilyen ellenvéleményt meg nem tűrő csoportból és egy rendkívül primitív, félrabsic szinten működő minden hazavivő emberekből. Mostanában feltettem egy-két ízlésesen elkészített halétel fotóját kisebb sztorival körítve a fb-ra és az erre érkező reakciókból derült ki számomra, hogy tévedtem. Igen pozitív volt a visszajelzés és “kibújt a szög a szákból”. Igen nagy számú, normális értékrendű horgász létezik a két véglet között, csak a rendkívül hangos és agresszív C&R szekta és véleményvezérek hangja elnyomja őket és nem mernek megnyilvánulni. Szerintem semmi szégyellnivaló nincs azon ha a hal nem került vissza “éltető elemébe” (jajj).

Lássuk akkor pro és kontra!

Halállomány.

A C&R pártiak sokszor érvelnek, hogy a jövőre gondolnak és ezért engedik vissza a halat, vigyáznak az állományra. Nos, természetesen van ebben igazság. De ne legyünk álszentek! Az ember olyan, hogy a következő pecájára gondol és nem az unokájára, mikor visszaengedi a 4 kilós süllőt! Nagyon sok a horgász és a csónakok száma is szerintem exponenciálisan nő. Tény, van értelme a halak visszaengedésének, DE nem fogjuk megmenteni és főleg nem regenerálni a természetes vizeink állományát csupán a halak visszaengedésével. Folyóink, főleg szeretett Dunám, mikorműanyag szenyezettsége iszonyatos mértékű, ami sajnos valószínűleg csak nőni fog. A rengeteg bemosódó és beleeresztett kémiai anyag (építkezések, mezőgazdaság). A beömlő tisztítatlan szennyvizek (persze papíron minden tisztítva van, de tessék kimenni egy kiadós eső után a partra, mikor a szennyvíztisztítók nem győzik a kapacitást: 20 centis hab úszik a vízen) sem tesznek jót, az eliszapolódás, a holtágak feltöltődése, az értelmetlen mára elavult folyószabályozások, a duzzasztók által megfogott hordalék. Az ívóhelyek eltűnnek. Ezek mind-mind megölik a folyót. Én úgy érzem sokszor, már túl késő! A C&R a holnapot megmenti, a jövőt nem.

Etika

Állandóan előjön indokként ez az “etikus horgász” fogalom. Szögezzük le, etikus C&R horgász nincs! Aki szórakozásból horgot akaszt a hal szájába, majd ájulásig fárasztva még percekig szárazon tartja a halat, vagy akár csak a vízben kifordítja a szájából a 12-es szakáll nélküli szárazlegyet – teljesen mindegy- majd elengedi a halat, az nem etikus. Egy élőlény szórakozásból történő kínzásáról van szó. A puszilgatás és az olyan megnevezések mint “sporthal” , “sporthorgász”, “méltó ellenfél” meg hasonló szarságok a halnak adott puszival együtt számomra röhejesek. Tetszik, nem tetszik, ha a tényeket nézzük, etikus horgász csak az lehet aki a kifogás után azonnal és gyorsan megöli a zsákmányt és mikor megfogta amit szeretett volna, hazamegy.

Szokták ilyenkor kérdezni, te akkor hogyhogy horgászol? És hogyhogy visszaeneded a halaid zömét? Én erre egyszerűen azt tudom csak mondani: megvan a saját értékrendem, tisztában vagyok vele, hogy mit teszek. Nem mentegetem magam és nem kívánok semmilyen magasztos érveket tákolni. Ez vagyok.

Mértékletesség

Minden vita vége általában ez, a témával kapcsolatban. Igen, ez egy fontos dolog. Fontos lenne akkor is mikor a Tisza-tavon a 70. balint fogod és engeded el. Meg a 150. sügeret a Balatonon. Vagy a 20. kősüllőt a Dunán. Valahogy ilyen posztok alatt sosem kerül elő ez a szó. Mértékletesség!

Egy nagy vagy sok kicsi?

Régebben, ahogy korábban említettem egy nagyot vittek el és sok kicsit dobtak vissza apáink. És az ő apáik… és még ki tudja milyen rég óta ment ez így. Manapság pont fordítva van! Pedig lehet, hogy érdemes lenne figyelni ezekre az ősi, zsigeri tudásokra. Sok érv van a nagyobb halak szaporodóképessége mellett pro és kontra, nem vagyok ebben kompetens. Azonban van itt egy másik tényező is. Az élet tisztelete. Hány életet etikus elvenni ugyan annyi ételért? Ez így egyszerűnek tűnhet, nyilván egy nagyot mint pl. három kicsit. De ha az az egy nagyobb jobban szaporodik, mint három kisebb, máris más az egyenlet eredménye… Ebben a kérdésben így nem tudtam máig dönteni, csupán foglalkoztat.

A halak megöléséről

Sajnos nagyon sokan, akik visznek haza halat nem tudják azt szakszerűen, a legkisebb szenvedéssel megölni. Sokszor látni tv műsorokban is, hogy félkába halakat pucolnak. Én végletekig megvetem az olyan embert aki akár szándékosan, akár tudatlanságból élőlényt kínoz. Egy jó húzású keményfa bunkóval kell a halnak a fej és a test találkozásához ütni egy határozottat. Ennyi. Illene megtanulni, vagy inkább tényleg engedjük el a halat! Nálam van olyan szabály is, hogy vadvízi ragadozóhalat nem tartok fogságban sem bilincsen, sem szákban. Ha éppen el akarom vinni azonnal végzek vele. Ennyit megérdemel. Szabadon született, ne töltse az utolsó óráit fogságban. Az életet nem szeretem tartósítóként használni, ha el akarom vinni, akkor inkább befejezem a horgászatot hogy ne romoljon meg!

Technológia és információ

Manapság szédületes mennyiségű információ áll rendelkezésünkre és bárki számára elérhetővé vált pár tízezer forintért olyan minőségű horgászfelszerelés amiről 20-30 éve csak álmodtunk. Miközben a technológiai evolúció hatalmasakat lép előre (biztosan előre?!) A halak viszont a régiek maradnak. Itt megint csak a mértékletességre tudnék visszautalni…tudjuk mikor elég!

Még egy gondolat a felszerelésről ide: illene a helyzethez illő létező legerősebb felszereléssel horgászni és nem megadni az esély a halnak. Igen, olyan esélyt nem szabad adni, hogy horoggal, műcsalival a torkában, szenvedve pusztuljon el!


A hal mint étel

Sokaknál a hal csak egyfajta ritka ünnepi fogás, még a horgászok között is. Bajai gyökerekkel nálam ez másként van. A Bácska – Baja – Sárköz régió olyan identitást ad amiért nem tudok elég hálás lenni az Istennek, hogy megadatott számomra. Nálunk minden héten kerül hal az asztalra, minden második héten, de legalább havonta egyszer főzünk egy “levet”. Na nem azt a vendéglátósok által az eladhatatlan keszegből passzírozott szétesett levű akármit, hanem normálisat. Bajait. Dunait. Ha vendégség van halászlé, ha szombat, halászlé, ha szép az idő… nos halászlé!

Vegyem meg halkereskedésből, hogy ne a természetes vizekből vigyem haza? Ezzel csupán olyan élőlények tartását támogatom melyek csak azért élnek, mert tápláléknak szánta őket az ember. Az Élet ilyen szintű lealacsonyítását én nem támogatom. Így amit lehet én fogok meg és viszek haza a halételeimhez. A dolog másik aspektusa pedig, hogy sokan kritikával illetik a halat hazvivő embert, ugyanakkor a hipermarket polcáról gondolkodás nélkül emeli le a marhasztéket vagy a csirkemellet. Tény sokan vagyunk ahhoz, hogy vadon élő állatokat egyen mindenki. De a marha, disznó és broiler csirke az élet meggyalázása számomra, ezek az állatok szörnyű körülmények közt élnek, a halál megváltás számukra. Hogy kritizálhat egy olyan ember egy saját fogását hazahordó horgászt, aki gyakorlatilag a vásárlásaival támogatja a netto állatkínzást?

Az a hal amit én kifogok és megölök, maximum addig szenved míg kifárasztom és leütöm. Néhány perc. A broiler csirke egész életében.

Összefoglalva kedves olvasó, az utóbbi években, főleg a facebookon elszaladt a ló! Vagy talán inkább átestünk a túloldalra. Sosem jó a túlzott polarizáltság és szektásodás. Az elvből történő elutasítás, és az elfogadás hiánya. A saját magunk mentegetése és az igazunk bizonygatása, csak hogy könnyítsünk a lelkiismeretünkön. Legyünk tisztában azzal, hogy mit teszünk. És gondolkodjunk!

 

Catch & Release: a lerágott csont. Vagy mégsem?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ez nagyon szépen hangzik!
    Ahogy olvastam egyre jobban éreztem, hogy ezzel az írással teljesen egyet értek.
    Sőt, azt gondoltam, etikus horgász vagyok.
    Azomban már nem vagyok ebben 100%-ig meggyőződve.
    Nagyon elgondolkodtató és törekedni fogok, a leírtakat szem előtt tartva, továbbra is a horgászat szépségét és örömeit élvezni!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s